Videoton R 636 N Velence rádió teljes felújítása
 

A fejlődés mindig többlépcsős, soha véget nem érő folyamat. Egy szinten az ember bizonyos idő után önkéntelenül is a következő lehetőséget kutatja. Az évek során elkövettem pár amatőr cselekedetet lazúros vagy éppen lakkos ecsettel a kezemben, csak hogy az igazi komoly munkát elodázzam valahogy. Ebben benne volt némi lustaság, mert nem töltöttem kellő időt a szakmai ismeretek elsajátításával (jó pap is holtig tanul, na!). Volt valamennyi erősködés, hogy egy alternatív megoldással is lehet jó végeredményt elérni a sok piszmogás helyett, elég a spray és kész! Aztán egyszer csak rájöttem, hogy nem. Újoncként, akinek gyerekként detektoros rádió építése helyett a VHS videomagnó készségszintű használata jutott és többet láttam tévét belülről, mint elölről, annak egy politúrozott nagyszuper a maga komótos tömbszerűségével és néhány komor gombjával már antiknak hatott. Aztán minél többet mozog az ember ebben a közegben, rájön, hogy volt élet a fröccsöntött műanyag és a vastag lakkréteg előtt. Nem kerülhetem el a sorsom. Felújítok egy régi rádiót, egy igazit, kevés műanyaggal és sok politúrral. Terveim szerint a felújítás kívül-belül érinti minden téren, amire csak lehetőségem van az évek során megszerzett tapasztalataim alapján. Egy Velencére esett a választásom, ami nem volt szép, de legalább jó sem:
 

Első szempont volt, hogy bukás esetén ne fájjon annyira. Csak kicsit és rövid ideig, nehogy elvegye a kedvem - van még bőven mit felújítanom! Kicsi a káva, egyszerű a vonalvezetése. Beugrónak ott a sok ív és a szuvas részek kezelése, nehezített szint a rozsdás sasszi és az elaggott technika felélesztése. Továbbá nem kár érte, ha nem sikerül. Vagyis de, mert mégis foglalkoztam vele, költöttem rá csak épp nem egy háború előtti Orion vagy Standard válik egy újabb gorgóvá, amit a pincében kell lepedővel letakarva tartani. Szóval eljutottam oda, hogy megpróbálom az elejétől a végéig minden részre kiterjedően felújítani. Oké, jó! De hogyan?

Kezdetnek szétszedtem a kávát, minden részét lecsavaroztam. A sasszit eltettem, még nem jött el az ideje. Rossz ránézni, még jó, hogy elrakom szem elől! Kiválogattam a káva fa részeit a kupacból, majd fogtam néhány ív csiszolóvásznat és nekiültem a régi politúr eltávolításának a kertben. Erre ráment „néhány” órám. Mindig csak szálirányban szabad csiszolni és nálam a 80-as feldörzsölés utáni 150-es eltávolítás vált be. Végül 360-as jött, de van, aki ennél is finomabbal fejezi be. Az élekre vigyázni kell és a keskenyebb részeknél sem szabad erőltetni, nehogy sokat lehozzon a fából, mert akkor hullámos lesz a felület. Aztán van, aki citlinggel vagy más néven színlőpengével hamarabb végez feleannyi energiával. Majd egyszer azt is kipróbálom. Miután jó sima lett, leportalanítottam.
 

A szúnak először szúölő vegyszerrel üzentem hadat. Ezt egy fecskendővel jó pár alkalommal sokáig csepegtetve beitattam a járatokba. Korábban egy félig szivacsosra rágott tévé káváját intéztem el ezzel a módszerrel. Ott egy hónap kellett és egy doboz vegyszer ment bele! Amíg dolgozott a szer, addig egy fogantyút szerkesztettem a rádióba, hogy majd festésnél meg tudjam fogni, át tudjam forgatni bármilyen irányban. Ebbe tettem négy csavart lábnak lentről, hogy azokon álljon. A szúette lyukakat fakittel tüntethetjük el a legegyszerűbben. Itt érdemes a pác vagy a káva színéhez igazodni (attól függ, mi lesz a felületkezelés), hogy ne legyen később nagy árnyalatbeli eltérés. Én most egy másik utat választottam - már most külön úton járok, mi lesz később? Erre a 4 lyukra pazarlás egy egész doboz fakitt. Javítóviaszt vettem, az örökre eláll a polcon. Itt is a pác színével egyezőt válasszunk. Ezt a viaszrudat a 180-200 fokos páka segítségével beleolvasztottam a járatokba majd spaklival szintbe húztam. Kicsit utána kell dolgozni, többször olvasztani majd elhúzni. A fakitt is igényli az utómunkálatokat, mert száradás közben enyhén zsugorodik. Végül az 1000-es papírt áthúztam rajta párszor. Csiszolásnál előkerült egy jókora bütü helye az előlap jobb alsó sarkánál. Kitakarítottam és azt is feltöltöttem ezzel a módszerrel.
 

A fapácot az előírásnak megfelelően bekevertem. Könnyen és gyorsan beszívódott. A felhordásnál ahol az ecset először érintkezett a fával az első rétegnél sötét foltok alakultak ki. A második réteg sokat javított a helyzeten. Lehet, hogy kis szivacshengerrel jobb eredményt értem volna el, mert az egyenletesebben teríti az anyagot. A rádió eredetileg igen sötét tónussal rendelkezett, szinte nem is látszott a fa erezete. A végeredményt nézve egy harmadik réteg is elfért volna rajta. A pácolás kihozta a fa rostjai közötti helyeket. Közelről jól látszott, hogy mit kell majd az alapozással eltűntetni. Lenti képen az első és a második réteg utáni állapot:
 

A politúrozáshoz sötét sellakot választottam. Először készítettem egy 10 %-os oldatot denaturált szesszel. A sellakot grammra kimértem, majd a jobb oldódás érdekében mozsárban őröltem. A szeszbe öntés után alaposan felráztam, majd pihentettem. Naponta felráztam, amíg el nem tűntek a kis darabkák. Utána átszűrtem egy lenvásznon. A káva alapozása következett. Lenvászon darabkába habkőport szórtam, majd széleit összefogva begumiztam azt. Ezzel a kis „ecsettel” bepamacsoltam a felületet mindenhol. Szépen egyenletesen adagolja a habkőport. Egy kis vattacsomót lenvászonnal borítottam és a vattába fecskendővel politúrt nyomtam. Mikor már átszivárgott a vásznon, jöhetett a dörzsölés. A habkőpor és a politúr elegyét be kell dolgozni a rostok közé, hogy megfelelően sima alapot kapjunk a lakkozáshoz. Elsőre nem lett tökéletes, 2-3 alkalomra volt szükség, hogy mindenhol kisimuljon a felület. Utána jött a tiszta politúrozás egy tiszta vászonnal. Jöttek a gondok is! Vagy kevés volt a lakk és letapadt vagy sok volt a lakk és feloldotta az előző réteget. Az olajjal rácsepegtetett felület csak egy ideig segített a letapadáson. Ráadásul úgy vettem észre, hogy ahol többet használtam, ott foltosodást okozott a száradás után. Amikor úgy éreztem, hogy elfogadható az eredmény, akkor megszáradva látszottak a körök a felületen, ahogy vittem a labdacsot. A rádió talpán és a vászon előtti keresztlécen nem voltak problémák, azok már előbb elkészültek, mint a rádió. Lehet, hogy kicsi volt a labdacs és nagy a rádió felülete hozzá. Vagy nem lehetséges egy komplett szakmát és több év tapasztalatát elsajátítani két óra alatt – súgta az őrangyal a jobb vállamon. Utóbbit elvetettem elvégre mi baj lehet? Menni fog – súgta a kis ördög a bal vállamon. Fajunk fennmaradásának egyik kulcsa az állandó alkalmazkodó képesség megőrzése. Vagyis legyünk mindig készek a kompromisszumra és legyen nálunk egy B-terv (meg egy tiszta törölköző...). Szóval előkerült a lakkozós ecsetem a festőszerszámokkal teli vödörből. Több évtizedes, az óvoda óta halmozódó maszatoló mázoló tapasztalattal a hátam mögött nem foghat ki rajtam egy öreg fadarab. Az eddigi próbálkozások nyomait átcsiszolással tompítottam. Az alapos portörlés után jött az ecsetelés. Ilyen gyorsan még semmit sem festettem le. Nagyon gyorsan száradt a lakk és el akartam kerülni, hogy meglátszódjanak az ecsetelések induló pontjai vagy az „illesztésük”. Csak szálirányban húztam. A legnehezebb mutatvány az előlap és az oldalak összedolgozása volt. A végeredmény tekintetében a szálkás szívű bútorasztalosok örökre elcsapnának a szakma gyakorlásától. Én azonban úgy látom, hogy ez egy elfogadhatóan sikerült alkotás olyasvalakitől, aki karót kapott rajzból egy munkájára harmadikban. Pedig akkor is és most is a jó szándék vezérelt. Összességében a politúrozás nem szép: közelről fénybe fordítva látszanak az ecsethúzás nyomai. Karnyújtásnyira nem feltűnő, ráadásul elég tükörfényes a felület. A másik, hogy a sok próbálkozás miatt nekem már „vastagnak” érződik a bevonat. Nem olyan durván, mint egy igazi lakk esetében, de a politúr „vékonyabb” réteget ad. Fenti képen a bütü látható immáron politúr alá zárva.

Úgy gondoltam, hogy amíg nincs célegyenesben a külső, addig a belsővel sem foglalkozom. A komoly részsiker után azonban jöhetett a sasszi. Nagyon csúnya állapotban volt. A felülete rozsdás, a hálózati transzformátor nem eredeti, az alkatrészek közül sok kilehelte lelkét. Vagyis pont ezért esett erre a választásom. Fogtam a tollat és papírt, majd mindent felírtam, hogy mi hova megy, milyen színű vezetékkel, melyik forrpontra, mik a csövek bekötései stb. Ezt máshol úgy hívják, hogy kapcsolási rajz. Ez általában illik értelmeznie a műszerész végzettségűeknek, de én ismerem a rövidebb utat az erdőn keresztül. Ezzel együtt haladt a szétbontás folyamata is. 2-3 óra alatt végeztem vele. Lett egy rozsdás vasdarabom meg több marék alkatrészem.
 

Ám itt még nem értem el a lejtő aljára, ahová jelenleg rakétákkal a hátamon gyorsítva közeledtem. Előszedtem a fúrógépet és lefúrtam az összes csőszegeccsel rögzített alkatrészt a csőfoglalatoktól kezdve a gyári számig. A forgókondenzátor gumikorongos felfogatása szintén szegecses, de ott elég volt kihajlítgatni az alumínium szegecs peremét a szétszedéshez. Na, most már tényleg csak egy üres lemez maradt a rádióból. A puffer kondenzátor bilincsével együtt elvittem galvanizáltatni. A felület horganyozva lett. Olvastam, hogy létezik az ónozás is, de azt itt nem végeztek.
 

Az elkészült galvanizálás megjelenését rontotta, hogy igen rozsdás volt a fém korábban. Így ott a végeredmény sem lett sima. Legközelebb meg kell csiszolnom előtte... Ezzel jobban meg tudok békélni, mintha kimaszkolva lefújtam volna ezüsttel az egészet. Jöhetett a szegecselés kényes művelete. 3 mm átmérőjű réz csőszegecseket használtam, mint eredetileg. Ezek eldolgozásához készítettem szegecsfejező szerszámot. Igazából egy tömör fém rúd végébe készített nagyjából félgömb alakú mélyedésről van szó. Lehet ilyen eszközt venni komplett készletben is különböző méretekkel normális fejkialakítással, de én nem vagyok annyira pro user. Mielőtt nekifogtam a szegecsek zömítéséhez, maszkolószalaggal leragasztottam a sasszi sarkait, hogy még véletlenül se kotorjam le róla az új galvanizálást. Egyiket a másik után felütöttem.

A kondenzátorok általában a névleges értékük többszörösét produkálták. Kivéve az egyik puffer elkó, mert az inkább zárlatos volt. Eljött az idő az újabb romboláshoz. Apránként kiperemeztem a puffer házának az alját. A teljes belső könnyen kijött. A három forrfül gyárilag szegecseléssel rögzített. Mivel alumíniumból van, ezért ehhez nem lehet forrasztani az új elkók lábait. 1,5 mm-es fúrószárral kifúrtam őket középen. A furaton átvezetve a lábakat már hozzá lehet forrasztani a forrfülekhez kívülről. Az új kondenzátorok kisebbek, ezért a körülöttük lévő hézagot vattával töltöttem ki. A textilbakelit zárókorongot hurkapálcák támasztják meg bentről, hogy tartsa az eredeti pozíciót. Végül kapott egy alapos takarítást a külső, hogy szép fényes legyen (egy ideig).
 

A papírházas kondenzátorok két vége bitumennel van szigetelve. A kondenzátor teljes belseje kihúzható a lábánál fogva miután hajszárítóval jól átmelegítettük a hengert. Ha kiszakad, akkor sincs gond. A másik irányba csavarhúzóval vagy egy csavarral kitolható. A gyári kivezetések és a bitumen sapkák kellenek a művelethez, azokat tegyük el. Az új kondenzátorra ráforrasztjuk a régi lábait, majd betolva a csőbe visszanyomkodjuk a bitumen lezárásokat. Az új kondenzátorok lehetnek kerámiából vagy fóliából, csak férjenek be a helyükre és legyen meg a feszültségtűrésük. Ha nem sikerül megmenteni a gyári lezárást vagy széttörik, akkor sem kell az olvasztgatással bajlódni vagy az utcára kiszaladni a kalapáccsal és bontani egy kis aszfaltot. Én butil szalagot használtam erre a célra. Fekete, rugalmas, időtálló. Állagra gyurma jellegű, kézzel formázható. A tetőablakok felújítása során maradt egy kevés a gurigából (nem árt, ha az ember más szakterületen is kirándul kicsit). A butilt ott használtam. A gyári valami hasonló anyag volt az üvegre téve, de nem mindet tudtam újra felhasználni. Szóval kézzel ráformázva a kondenzátorra úgy néz ki, mint az eredeti.
Az ellenállásokat egyenként átmértem. Amelyiknél rossz értéket találtam, azt kicseréltem egy ugyanolyan jóra. Jó, ha van némi bontott alkatrésze az embernek, mert itt fontos a korhű megjelenés különben kivágnak a rádiórestaurátor klubból. Még jó, hogy nem vagyok tag. Meg mondjuk nincs is ilyen klub. Egyesület van, de az más.
 

Miután elkészült az alap, nekiültem az alkatrészkupacból újra rádiót építeni. A saját jegyzetek és az alkatrészek egyenként történő helyére illesztésével jobban megérthetővé vált a kapcsolási rajz. Többé nem egy értékkel rendelkező, valahol elbújt ellenállás vagy kondenzátor volt. A sok kis apró részből összeállt végül a nagy egész. A hálózati tápegységet kibontottam egy másik romos Velencéből. A rengeteg egyszínű szigeteléssel rendelkező vezetéke miatt megcímkéztem őket, melyik hova megy a feszültségválasztó tárcsán. A kapcsolási rajz a Kádár-könyvben nem fedte a valóságot az EZ80 körül. A Diadal típus tápegysége viszont egyezést mutatott a bekötést illetően. Az egyenirányító cső foglalatán van még két hálózati szűrőkondi, amiket szintén újratöltöttem a fenti módszer segítségével.
 

A hálózati kábel bontott, de a színben hozzá illő villásdugót elég sokáig kerestem, mire meglett. Miután végeztem aprólékosan oda-vissza ellenőriztem minden bekötést, forrasztást, alkatrész elrendezést. Jöhetett a próbaüzem! Ekkor még nem volt teljesen összeépítve, mint ahogy fent látható. Feltettem két forgatógombot: egyet a potméterre, a másikat a forgókondenzátor tengelyére. Bekapcsoltam és aggódva figyeltem a fény- és füstjeleket, hogy miként válik több hét munkája egy üszkös vasdarabbá az asztalon. De semmi ilyen nem történt. Ugyanis működött! Elsőre! Multiméterrel megmértem a feszültségeket, amik a rajzon szerepeltek és minden rendben volt. Ha nem velem történik, akkor talán el sem hiszem, hogy a csűrből kiásott majd miszlikre aprított és onnan újjáépített rádió egy pisszenés nélkül életre kelt. Vagyis pisszenés az volt, mert utána kapott egy jókora antennát, amivel úgy szólt, mint még egyetlen ilyen régi rádióm sem. A nagy öröm újabb lendületet adott, ami kellett is, hiszen jött a skálahúrozás nyugtalanító, állandó fészkelődésre késztető művelete. Utána a skála hátteréül szolgáló vékony papiruszt építettem be. Ezek mindig jól szétszakadnak, már csak a rugó húzóerejétől is, hát még ha begubancolódik a skálahúrozással. Itt úgy látszik érezte, hogy méltó helyre kerül és jól viselte magát.

A skálaüveg takarításánál könnyelműen megtöröltem a hátoldalát is. Hiba volt, ugyanis a méter beosztású skálarész nem bírta a vizet, szinte teljesen lemosódott, mire feltűnt a probléma. Én abban a hitben voltam, hogy ezek már bírják a bevetést, nem kell attól tartani, hogy lemosódnak, mint a régiek. Hát, minden nap tanul az ember… A régi rajzolatú skála cseréje nem olyan egyszerű, mert szinte csak az első évben készülhettek ilyen mintával, később átrajzolták. Ha kopottan is, de az eredeti maradt. Cserébe megszabadultam a régi kifakult hátlaptól és felkerült egy gyönyörű darab. Valamit valamiért, ennyi csalás belefér. A kávából csak rozsdás elnyűtt csavar került ki a bontás során. Ezek hornyait megigazítottam fémfűrésszel. Majd rozsdamaróban áztak egy napig. Onnan kiszedve vízben elmostam őket. Utána beizzítottam a gázégőt az udvaron és a csavarokat az alátétekkel együtt narancssárgára hevítve motorolajba szórtam. Az olaj utáni törölgetésük elég sokáig tartott. A lángtól és az olajtól is fekete külsőt kaptak valamennyi felületvédelemmel együtt. Közben vettem egy (sokadik) Velencét a gyűjteménybe donornak, amiből szép szürke eredeti csavarokat mentettem ki, így leginkább azokkal építettem össze a sajátomat. Vagyis ez a fenti művelet egy zsákutca volt, de jól zárta ezt a bekezdést.
 

Az összeépítés leglátványosabb művelete következett: a sárgaréz díszek felfényesítése. Vizes csiszolópapírral estem nekik. 360-1000-es finomsággal, végül polírozás következett. A hosszadalmas csiszoláshoz érdemes vastag gumikesztyűt húzni, hogy a fényesedés mellett kiéleződött szélű réz ne tudja elvágni az ujjunk egy pillanat alatt. De tényleg, én szóltam! A hiányzó Velence emblémát szintén bontottam majd sós ecetben áztattam egy napig. Ez a hajlatokban lévő patinát is elintézte. Végül a fenti fényesítő metódus következett rajta is. A rögzítése eredetileg aprócska szegekkel történt, amik a hátoldalára voltak forrasztva és azzal beütve a fába. Ezek elkorrodáltak, új megoldás kellett. Van, aki az üres tejfölös dobozokat is gyűjti, én a rossz alkatrészekről néha lecsípem a kivezetéseket, ha azok elég hosszúak. Sosem lehet tudni, mikor jönnek jól… Például most és rögtön kettő! Két vastagabb láb lett a felirat hátoldalára forrasztva. A káván a gyári furatokat felfúrtam, mert a felületkezeléssel eltömődtek. Ezekbe lett illesztve a felújított embléma.
 

Lábaknak 4 filckorong volt beragasztva a talpat rögzítő csavarok fejéhez hajdanán. Az nem lehet, hogy egy ilyen szép rádió itt lábatlankodik majd a gyűjteményben, miután felújítottam. Előszedtem a kovács nagyapámtól örökölt részben gyári, részben házi gyártmányú lyukasztó/körkiütő készletet. Pont akadt megfelelő átmérőjű. Volt itthon egy vastag filcdarabom, abból kiütöttem négy kis korongot, tökéletes lett.
Itt a helyi boltokban csak furcsán néztek, amikor habkőport kerestem, ezért maradt az online rendelés. Egy helyről jött a javítóviasz, fapác, habkőpor. Rendeltem mellé egy flakon fehér festéket a nyomógombok melletti fa dekorelemek festéséhez. A speciális szórófej nagyon finoman porlasztotta az anyagot, tükörsima felületet eredményezett. Érdekes, hogy ez a rádió anno 1080 Ft-ba került, akárcsak a díszek nélküli változata. Pedig díszekkel egészen más szintre emelkedik a megjelenése, igazi ékszerdoboz lett.

A teljes újjáépítés az üres fém sasszitól a hátlap felcsavarásáig nagyjából 30-35 órát vett igénybe. Kb. 12-13 óra volt csak a bekapcsolásig eltöltött idő. Ilyen szintidővel valószínűleg kirúgtak volna a Videotonból. Ezt megelőzte a csiszolás, pácolás, politúrozás ideje. Talán 60-70 óra lehetett az egész megújulás. A cikkek megírása és a fényképek szerkesztése sem piskóta. Ez egy ilyen hobbi. Amit cseréltem: kapcsolós potméter, hálózati transzformátor és kábel, hátlap, csavarok, tekerőgombok és mögöttük a filckorong, embléma. Összességében elégedett vagyok a végeredménnyel, most már bátrabban nekiállok a többi rádió és televízió teljes felújításának.